Ősrégészeti megjegyzés az
Észrevételek a Váti Kft. által a Worldinvest Zrt. megbízásából készített Telepítési Tanulmányterv és környezeti hatásvizsgálat kapcsán
(tanulmanyterv Tata 1841 hrsz. pdf)
dokumentum régészeti anyagához
A Telepítési Tanulmánytervnek a régészeti örökséget érintő részét (4.5. alfejezet, 41–44. old.) készítő szakember kizárólag a szállodaelhelyezést az 1841. helyrajzi számú ingatlanon jogilag akadályozó tényezőket vette figyelembe. Így állapíthatta meg a Tanulmány, hogy „a tervezett fejlesztés a régészeti örökségre káros hatást nem fejt ki” (45. old.), illetve „a lelőhely tervezett fejlesztést befolyásoló érintettsége kizárható” (Összefoglalás 3. old.). Ezzel szemben a hatásvizsgálati dokumentációkból kiderül, hogy az egyik változat esetén a gimnázium sportpályája alá, vagyis a 26804 azonosító számú régészeti lelőhely közvetlen közelébe parkolót építenének, valamint hogy a szálloda egyik megközelítési útvonala a Porhanyó-bányán keresztül vezet, amelyet az építkezéskor kétség kívül használni fognak, és az építkezéskor keletkező porszennyezés legintenzívebb része szintén kiterjed a régészeti lelőhelyre.
A régészeti örökség áttekintését készítő szakember egyik érve az érintettséggel szemben az, hogy a közhiteles nyilvántartásban a Porhanyó-bánya lelőhely kiterjedése érinti ugyan az 1841. hrsz. ingatlan délnyugati sarkát, de a szakmai kiadványokban ennél jóval szűkebb területre lokalizálják. Ez az érvelés ott sántít, hogy egy lelőhely tényleges kiterjedését teljes területű feltárás nélkül nem ismerhetjük, ezért a nyilvántartásban a régészeti megfigyelések és szakmai megfontolások figyelembevételével kell megadni. A jelen esetben tehát számításba kell venni a dokumentált tényt, hogy a bányaművelés közben rendszeresen találtak jégkori állatcsontokat. A szakmai kiadványokban pedig nyilvánvalóan az ásatásokon feltárt leletekről és megfigyelésekről, s a hozzájuk kapcsolódó tudományos vizsgálati eredményekről lehet szó. A szakember által hivatkozott eddigi régészeti ásatások, amelyek ugyanarra a 14–15 m átmérőjű édesvízi mészkő-medencére korlátozódtak, csupán az újabb kutatásokat jelenti, amelyek a travertinösszlet (metszet)falában nyíló „üreg”-ben történtek. Az első ásatásokat Kormos Tivadar 1909–1910-ben az akkor még működő bánya területén végezte, s az a terület szintén a lelőhely része. Az építkezés ezért a sportpálya alatti részen még régészeti leletekre (egy újabb édesvízi mészkő-medencére) bukkanhat. Az érintettség így tehát fennáll.
Az igaz ugyan, amit a szakember megállapít, hogy a 26804 azonosítójú lelőhely nem rendelkezik sem kiemelten védett státusszal, sem fokozottan védett státusszal, de tudományos és kutatástörténeti jelentősége igen nagy. A nemzetközi szakirodalomban csak „Tata” néven számon tartott Tata-Porhanyóbánya kiemelkedő jelentőségű őskőkori (paleolitikus) lelőhelyünk, amely a Neander-völgyi ember korának, a középső paleolitikumnak az első feltárt telepe volt Magyarországon.
A lelőhely először paleontológiai (ősállatani) szempontból vált ismertté. A 18. századtól kezdve vannak híradások arról, hogy a márványbányájáról nevezetes tatai Kálvária-hegy keleti oldalán található Porhanyó-bányában fosszilis csontok, köztük nagy méretű elefántfogak (értsd mamutagyarak) kerültek elő (Kissné Cseh 2004). 1909-ben fedezték fel, hogy az édesvízi mészkő (travertin) régészeti lelőhely is, amikor előkerültek az első pattintott kőeszközök megégett állatcsontok társaságában. Az első kutatásokat a Magyar királyi Földtani Intézet megbízásából Kormos Tivadar geológus-paleontológus végezte 1909–1910-ben. Az eredményeket monográfiában publikálta magyar és német nyelven (Kormos 1912). A felfedezés jelentőségét mutatja, hogy a monográfiát külön kötetként francia nyelven is megjelentették (Kormos 1913).
Az 1950-es években a tatai gimnázium tanára, Skoflek István, aki paleobotanikával (ősnövénytannal) foglalkozott, és a Porhanyó-bánya mészkövében található növényi lenyomatokat tanulmányozta, a bányafalban újra rábukkant az ősember nyomaira. A feltárásokat a Magyar Nemzeti Múzeum végezte Vértes László irányításával 1958–1959-ben. A mészkőrétegek között húzódó homokos-löszös üledékkel kitöltött üreg ásatása rendkívüli feladat elé állította az ásatókat, ám hihetetlenül gazdag leletanyagot szolgáltatott: több ezer pattintott kőeszköz mellett százezres nagyságrendű megmunkálási hulladékot, valamint állatcsontokat, tüzelési maradványokat. Ezen az ásatáson került elő az a két, ismeretlen rendeltetésű, különleges tárgy, amely világviszonylatban is egyedi, és valószínűleg az ősemberek rituális viselkedéséhez kapcsolódhatott: egy 2 cm-es kerek Nummulites-kövület, amelynek egyik oldalán két vonalat karcoltak kereszt alakban, és egy megcsiszolt mamutfog-lemez, amelynek felületén vörös festéknyomok (okker) látható. Vértes László az utóbbit „csurungának” (zúgattyúnak), az előbbit pedig „amulettnek” határozta meg. A számos földtudományi szakember bevonásával elvégzett természettudományos vizsgálatok eredményei lehetővé tették, hogy rekonstruálják az ősemberi telep idején fennálló környezeti és éghajlati viszonyokat is. A kutatások eredményeit máig is példaértékű tudományos monográfiában tették közzé német nyelven (Vértes 1964). Az ásatások után a lelőhelyet vasráccsal lezárták, hogy a benne megmaradt üledéket a későbbi kutatások számára megvédjék.
A kutatások következő szakaszát az a körülmény váltotta ki, hogy egy nemzetközi jégkorkutató konferencia alkalmából a külföldi szakembereknek be akarták mutatni. A hét éven át tartó ásatássorozat újabb több ezer pattintott kőeszközt hozott napvilágra. Emellett a lelőhelyet magába foglaló édesvízi mészkő is új természettudományos vizsgálatok tárgya volt. Az új elemzéseknek köszönhetően tisztázni tudták a travertin keletkezésének történetét és korát. A pattintott kőeszközöknek és az ősemberek vadászzsákmányából fennmaradt állatcsontoknak a legmodernebb módszerekkel történő elemzésébe francia specialisták kapcsolódtak be. Az új kutatások eredményeinek megismertetésére 2003-ban nemzetközi konferenciát rendeztek, amelyre tíz európai országból érkeztek a Neander-völgyi ember korával foglalkozó szakemberek. A rendkívül gazdag új eredmények publikálása egy tudományos monográfiában folyamatban van.
Amellett, hogy Magyarországon egyedülálló, a tatai őskőkori telep európai régészeti jelentősége két vonatkozásban emelhető ki. Az egyik, hogy egy olyan régészeti kultúra leggazdagabb lelőhelye, amely csak Közép-Európában (Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország területén) élt a jégkor utolsó nagy felmelegedése és az azt követő fokozatos lehűlés idején (120–70 ezer évvel ezelőtt). A tatai lelőhely korát az 1960-as években a szénizotópos (radiokarbon) módszerrel próbálták megállapítani, amellyel 30–50 ezer évesnek határozták meg. Ez a kor a módszer mérési határához közel esik, ezért az 1980-as évek elején uránium-izotópos módszerrel új mérést végeztek, amely 90 ezer éves kort eredményezett. Ez az adat jobban megfelel az egykori állatvilág összetétele és a régészeti emlékanyag alapján becsült kornak. A Tatán feltárt régészeti kultúra ősembercsoportjaira jellemző, hogy nagyon apró (3 cm-es) kőeszközöket készítettek, és hévforrások közelében telepedtek meg, ahol ma travertineket találunk. A másik vonatkozás, ami miatt a tatai lelőhely kiemelkedő az az, hogy ez a fajta kőeszközkészítés és települési mód ismerhető fel az innen néhány kilométerre található vértesszőlősi őskőkori telepen is. Márpedig Vértesszőlősön 350 ezer évvel ezelőtt, két nagy eljegesedéssel korábban éltek a Heidelbergi ember fajához (a Neander-völgyi ember őséhez) tartozó emberelődök (Gyenis–Hajdu 2017). A mai ismereteink felvetik annak lehetőségét, hogy ebben az esetben egy több mint kétszázezer évig fennálló kulturális hagyomány meglétét tapasztaljuk, ami Európában egyedülálló.
A vértesszőlősi lelőhellyel való hasonlóságból még egy nagyon fontos következtetés adódik régészeti szempontból. Vértesszőlősön az 1960-as évek feltárásai bizonyították, hogy a travertinnek a kiszáradt medencéiben többször megtelepedtek az ősemberek (T. Dobosi 1999). Bár Tatán eddig csak a Kormos által és a Vértes által feltárt megtelepedési nyomokat ismerjük, nem zárható ki, hogy további megtelepedések rejtőznek a mészkőben, amelyek a későbbi kutatások számára új lehetőségeket nyújtanak.
Hazai és nemzetközi jelentősége miatt a lelőhely megérdemelné, hogy méltó módon legyen bemutatva. Pillanatnyilag nehezen megközelíthető, a látogatásához a kerítéssel elzárt sportpályája miatt a gimnázium vezetőjének engedélye szükséges. A lelőhely környékét benőtte a növényzet, így még távolról sem nézhető meg (a mészkőfallal együtt). Mind a geológiai, mind a régészeti ismereteket be lehetne mutatni kétnyelvű tájékoztatótáblákon a lelőhelynél. Ennek megközelítéséhez pedig ki lehetne alakítani egy leválasztott, gondozott, nyilvánosan látogatható (tan)ösvényt a tó és a lovarda irányából, amely nem zavarná a sportpálya használatát sem (még a szálloda létesítése esetén is megvalósítható). Ráadásul a közeli Vértesszőlős világhírű lelőhelyén kialakított szabadtéri bemutatóhellyel összekapcsolva különleges kulturális örökségi turisztikai kínálatot képviselne. Tata jelentős turistaforgalommal rendelkezik. A számos történeti emlék és múzeum, a szabadtéri geológiai bemutatóhely mellett az őskőkori lelőhely is fontos eleme (lenne) a város kulturális örökségének.
Dr. habil. Mester Zsolt
ősrégész, egyetemi docens
Eötvös Loránd Tudományegyetem BTK Régészettudományi Intézet
Irodalom
Gyenis Gy.–Hajdu T. 2017. Emberré válás. Az ember biológiai és kulturális evolúciója. Archaeolingua, Budapest.
Kissné Cseh, J. 2004. Die Forschungsgeschichte von Tata-Porhanyóbánya. In Fülöp, É., Cseh, J. (eds): Die aktuellen Fragen des Mittelpaläolithikums in Mitteleuropa – Topical issues of the research of Middle Palaeolithic period in Central Europe. Tudományos Füzetek 12, Tata, p. 7–32.
Kormos T. 1912. A tatai őskőkori telep / Die paläolithische Ansiedlung bei Tata. A Magyar kir. Földtani Intézet Évkönyve / Mitteilungen aus dem Jahrbuch der kgl. Ungarischen Geologischen Anstalt 20/1, 1–66.
Kormos, T., 1913. La station moustérienne de Tata (Hongrie). Budapest.
T. Dobosi V. 1999. Ősemberek az Által-ér völgyében. Tata.
Vértes, L. (Hrsg.), 1964. Tata. Eine mittelpaläolithische Travertin-Siedlung in Ungarn. Akadémiai Kiadó, Budapest. (Archaeologia Hungarica XLIII.)